Április 9-én Pakisztánban megbukott Imran Khan kormánya az ellene indított bizalmatlansági indítvány megszavazásával, ezzel jelentős politikai és még inkább gazdasági zűrzavart hagyva maga után. Habár az ország 75 éves történelmében még egyetlen miniszterelnök sem töltötte ki öt éves mandátumát, Khan az első, akit bizalmatlansági szavazással buktattak meg, ami a kormányfő eltávolításának egyetlen alkotmányos módja a dél-ázsiai országban. Az új miniszterelnök Shehbaz Sharif várhatóan nem csupán a gazdaságpolitikát, de az ország külpolitikai orientációját is új alapokra kívánja helyezni, ami az ország nemzetközi kapcsolatainak változását is eredményezheti.
Imran Khan, az egykori krikettsztár a 2018-as választásokon populista jelöltként került a kormány élére és annak ellenére, hogy kezdetben számos pozitív intézkedése (korrupció elleni küzdelem, az ország folyó fizetési mérleghiányának csökkentése, a megújuló energiaforrásokra való áttérés) sikerrel kecsegtetett, a Covid-19 megjelenése, az azt követő gazdasági válság, majd pedig az orosz-ukrán háború hatásai miatt a belpolitikai ellenállás következtében egyenes út vezetett a bukásához.
2021 márciusában azon túl, hogy az ellenzéki pártok összefogtak Khan ellen, a kormánypárt (Pakistan Tehreek-e-Insaf) soraiból is egyre többen hagyták cserben a miniszterelnököt, így a nemzetgyűlés 341 fős alsóházában az eredetileg 179 tagú kormánypárti többség is veszélybe került. A bizalmatlansági indítvány benyújtását megelőzendő Khan feloszlatta a nemzetgyűlést és új választásokat írt ki – amire eredetileg a törvények szerint 2023 augusztusában került volna sor. A legfelsőbb bíróság viszont alkotmányellenesnek bélyegezte ezt a lépést, így végül április 9-én megtartották a bizalmatlansági szavazást, az ellenzék indítványát 174 képviselő támogatta, Khan pedig vereséget szenvedett. Április 11-én a nemzetgyűlés Khan híveinek távollétében végül Shehbaz Sharif-ot, a Pakisztáni Muszlim Liga elnökét, a korábbi miniszterelnök, Pervez Sharif testvérét választotta meg miniszterelnöknek.
Khan elmozdítása és a kormányváltás a felszínen a pakisztáni demokrácia győzelmét, annak működőképességét támasztja alá, de a háttérben ennél többről van szó. Az ország esetében egy olyan hibrid rendszerről beszélhetünk, ahol a miniszterelnök és a hadsereg vezetése együtt irányítja az országot, miközben a kormányfő kiszolgáltatott a fegyveres erők támogatásának, vagyis kénytelen elfogadni azok akaratát. Imran Khan a hatalomra jutását egyértelműen a hadvezetésnek köszönhette, amely 2018-ban egy új politikai vezetés mellett döntött, a hírszerzés ennek érdekében még a választás befolyásolásától sem riadt vissza. Csakhogy a hadsereg parancsnoka, Qamar Javed Bajwa tábornok és Imran Khan kapcsolata az utóbbi időben megromlott, köszönhetően elsősorban a gazdasági problémáknak és az ellentétes külpolitikai elképzeléseknek.
Khan Indiával szemben jóval keményebb álláspontra helyezkedett, mint Bajwa tábornok, és az Indiával fennálló kereskedelmi kapcsolatokat is hajlandó volt veszélybe sodorni, miközben a tábornokok inkább a megegyezés felé hajlottak. A miniszterelnök oroszországi útjára pedig február 23-24-én került sor, éppen akkor amikor Moszkva megindította az Ukrajna elleni offenzívát. Noha Khan törekvése a külkapcsolatok diverzifikálását és az Oroszország felé való nyitást illetően még elfogadható lett volna, de a rosszul megválasztott moszkvai út időpontja kiváltotta Bajwa nyílt kritikáját. Ezzel függ össze, hogy Khan az utóbbi időben egyre jobban eltávolodott az Egyesült Államoktól, amit a katonai vezetés szintén nem fogadott örömmel. Az USA számára a régióban Pakisztán „elvesztése” nyilvánvalóan komoly hátrányt jelentene, így nem meglepő, hogy Khan lépéseit a katonai vezetés egyre inkább helytelenítette. Április elején a politikai végjátszma során Khan már azzal vádolta meg az USA-t, hogy összeesküvést szervezett a megbuktatására és nyíltan beavatkozott a pakisztáni belpolitikába is.
Pervez Sharif megválasztása a külpolitikában aligha meglepő fordulatot eredményezett: miközben az új miniszterelnök a Kínával való szoros kapcsolatok megerősítése mellett érvelt (elsősorban a Kína-Pakisztán Gazdasági Folyosó fejlesztésére gondolva), az Amerikával való biztonsági együttműködést és a korábbi jó viszony helyreállítását is fontos céljának tekinti. Utóbbi célkitűzés nyilvánvalóan egybeesik a katonai vezetők törekvéseivel is, így Sharif egyelőre biztosan számíthat a támogatásukra, amire a belpolitikai reformokat tekintve, különösen a gazdaság vonatkozásában szüksége is lesz.
Az utóbbi hetek politikai krízise még tovább súlyosbította a gazdasági helyzetet, amely korántsem irigylésre méltó. A folyó fizetési mérleg hiánya elérte a GDP 5,3 százalékát, a költségvetési hiány pedig várhatóan a GDP 8,2 százalékára emelkedik. Az ország külső adósságfizetései, súlyosan terhelték a gyorsan csökkenő devizatartalékokat, amelyek március végén hároméves mélypontra, 11 milliárd dollárra süllyedtek. Ehhez járul még hozzá a rúpia elértéktelenedése, amely az elmúlt három évben 50%-ot veszített az értékéből. A legfőbb hitelezők, Kína és az Egyesült Arab Emirátusok ugyan beleegyeztek hat milliárd dollár értékű hitel átütemezésébe, ami ugyan ideiglenesen levegőhöz juttatta a pakisztáni gazdaságot, de egyben további hitelek felvételét is előrevetítette. A Nemzetközi Valutaalap már készenlétbe helyezett egy hat milliárd dolláros mentőcsomagot, amelyet szintén igénybe vehet az új kormányzat. Az Ázsiai Fejlesztési Bank szerint ebben az évben 4%-os gazdasági növekedésre lehet számítani, de a központi bank szerint az infláció ugyanakkor a 11%-ot is meghaladhatja, ami viszont a magas munkanélkülisági rátával (16%) párosulva a lakosság számára súlyos problémát jelent.
Pakisztánban 2022 tavaszán a politikai és a gazdasági válság egyszerre alakult ki az országban, amely Imran Khan miniszterelnök bukását eredményezte, lehetővé téve Shehbaz Sharif kormányfővé történő kinevezését. A politikai válság időlegesen megoldódni látszik, hiszen az új vezetés a hadsereg parancsnokának a bizalmát is bírja, feljogosítva őt a döntő reformintézkedések meghozatalára. Ugyanakkor viszont a kormányfő egy politikailag heterogén koalíció élén áll, így a közös program végrehajtása nem tűnik egyszerű feladatnak. Miközben a külpolitikai orientáció helyreállítása már megkezdődött, a gazdaság talpraállítása sokkal komolyabb és időigényesebb feladat. Sharif ugyan kitűnő szervező hírében áll, aki a kemény munka elkötelezettje, így ideiglenesen képes lehet a remélt stabilizáció megvalósítására, de a népszerűtlen intézkedések bevezetése (pl. az adók és az üzemanyagárak felemelése) várhatóan nem fog sikert aratni a lakosság körében, így a hosszú távú kilátások egyelőre bizonytalannak tűnnek.
Az elemzést készítette: Klemensits Péter