A február vége óta tartó ukrán–orosz háború és az Európát érintő energia válság áll szinte minden hírfolyam középpontjában. Ezen események mellett pedig csak elvétve vagy egyáltalán nem találkozunk a világ és Eurázsia más térségeiből érkező hírekkel, noha Közép-Ázsiában is jelentős események zajlanak jelenleg, amelyek geopolitikai, világgazdasági jelentősége megkérdőjelezhetetlen.
Vlagyimir Putyin orosz elnök a február 24-i ukrajnai invázió óta először hagyta el Oroszországot, hogy az egyik legdélebb volt szovjet tagköztársaságban, Tádzsikisztánban tegyen látogatást, ennek során a jelenlegi tádzsik elnökkel, Emomali Rahmonnal is tárgyalásokat folytatott.
Ezenkívül a türkmén főváros, Asgabat adott otthont a VI. Kaszpi-tengeri Csúcstalálkozónak is, melyen Türkmenisztán mellett mind az öt Kaszpi-tengeri állam (Oroszország, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán és Irán) vezetője részt vett. A találkozó témája pedig a Kaszpi-tengeri energiahordozók Európába történő tranzitjának kérdése volt.
Az ukrán-orosz háború árnyékában folyó, a térség átalakulását jelző találkozók mellett az egész közép-ázsiai térség a nyugtalanság jeleit mutatja. Az elmúlt bő két évben a közép-ázsiai posztszovjet térség majd mindegyik államában nagyszabású alkotmányreformra került sor, amelyek mindegyike a hatalom átadását, illetve a hatalom átmentését célozta meg.
2021 áprilisában Kirgizisztánban alkotmánymódosítási népszavazásra került sor, mely eredményeként – más szomszédos közép-ázsiai országokhoz hasonlóan – Kirgizisztánban is elnöki rendszer jött létre, amelyben az elnök jogkörének a törvényhozói és végrehajtói ágakban betöltött szerepe is jelentősen kibővült, hiszen az elnöki rendszerben az elnök államfői, kormányfői és katonai parancsnoki feladatokat lát el, és a törvényhozó hatalomtól elkülönült végrehajtó hatalmat egy személyben testesíti meg. A kirgiz alkotmánymódosítás hátterét a 2020-as őszi zavargások adták, amelyek a parlamenti választások megismétléséhez és az akkori elnök Szooronbaj Dzseenbekov lemondásához vezettek. Kirgizisztánban másfél évtized alatt három ún. „forradalomra” is sor került. A legutóbbi zavargások során hatalomra került Szadir Zsaparov a környező, biztosabbnak tekinthető országokról próbált mintát venni hatalma megszilárdításához.
Kazahsztánban a 2022 januári véres zavargásokat követően kezdődtek jelentős politikai változások. Május végén az ország egy népszavazást követően döntött úgy, hogy megerősíti a Kaszim-Zsomart Tokajev által meghirdetett, az alkotmányt is érintő reformokat. A javaslat célja az ország elnöki rendszerének az elnöki-parlamentárissá történő átalakítása, s így egyben a Nazarbajev-korszaktól való intézményes elhatárolódás volt. Tokajev elnök szavai szerint a referendum egyet jelentette a „Második Köztársaságnak” és egy új Kazahsztánnak a megszületésével. A kazah alkotmánymódosításról elmondható, hogy itt egy már lezárult, ugyanakkor békés úton történő hatalmi átmenet utolsó felvonásáról volt szó.
Nagyon hasonló a helyzet Üzbegisztánban is, ahol pont a tervezett alkotmányreform bizonyos, vitatott pontjai miatt törtek ki zavargások az országhoz tartozó Karakalpaksztán területén. Karakalpaksztán 1936-ban lett autonóm köztársaságként az Üzbég SZSZK része. 1990-ben deklarálta szuverenitását, majd 1992-ben nevét Karakalpak Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságról Karakalpaksztáni Köztársaságra változtatta. 1993-ban megállapodás született a karakalpak és üzbég vezetés között, amely alapján Karakalpaksztán 20 évre Üzbegisztán részévé vált szuverén köztársaságként, a kiválás jogával. Karakalpaksztán formálisan szuverén, és vétójoga van az Üzbegisztán által hozott döntésekre.
Üzbegisztánban Savkat Mirzijojev elnök emelné be az alkotmányba államkoncepcióját, egyben humánusabbá is téve országa alaptörvényét (erősítve a nők, a munkavállalók és a letartóztatottak jogi védelmét). Több elemző is felhívta arra is a figyelmet, hogy a reformnak köszönhetően Mirzijojev elnöki ciklusai „nullázódnak”, ami azt jelenthetné, hogy a jelenlegi, második elnöki megbízatása lejárta után is újra indulhat az államfői tisztségért. A karakalpaksztáni tüntetésekkel kapcsolatban az üzbég alkotmány tervezett módosítása két dolgon változtatna: 1. megszűnne Karakalpaksztán függetlensége. 2. A jelenlegi alkotmányból eltűnne a népszavazás útján történő kiválásról szóló paragrafus.
Az eredeti megállapodás 2013-as lejárta után Karakalpaksztánban olyan mozgalmak kezdtek felbukkanni, amelyek a köztársaság függetlensége mellett kampányoltak. Az üzbég hatóságok mindezt nem nézték jó szemmel, a karakalpak függetlenségi mozgalmak több tagja is emigrált. Az üzbég hatóságok részben joggal attól tartottak, hogy ezek a mozgalmak a független köztársaság Kazahsztánhoz való csatlakozását készítik elő.
Mirzijojev elnök hátrálása a tüntetések végét is jelentette. Az üzbég belügyminisztérium közlése szerint a tüntetők tévesen értelmezték az alkotmánymódosítási tervezetet, a Karakalpak Köztársaság vezetése szerint pedig populisták csoportja el akarta foglalni az államirányítás intézményeit a tömeg segítségével. (A tüntetések közvetlen kiváltó oka egyébként Dauletmurat Tajimuratov aktivista letartóztatása volt, aki július 5-ére szervezett volna egy nem engedélyezett tüntetést. A hírek szerint őt az üzbég hatóságok már elengedték.)
Üzbegisztán eddig a régió egyik legstabilabb országa volt, amely az elmúlt harminc évben elkerülte a jelentősebb etnikai, politikai, szociális és vallási megmozdulásokat. Üzbegisztánban jelenleg a kérdés, hogy ezzel valóban kifulladtak-e a tiltakozások vagy a folytatásukra lehet számítani.
Korábban már Türkmenisztánban megkezdődött, illetve már végbe is ment ez a fajta hatalmi átmenet, miután Gurbanguly Berdimuhamedow elnök lemondott – a januári kazahsztáni történéseket is szem előtt tartva – és a hatalmat választások útján pedig fia, Szerdar Berdimuhamedow örökölte meg, ezzel biztosítva Türkmenisztánban a hatalom békés átadását.
Hasonló átmenetet jósolnak Tádzsikisztán esetében is, ahol a várakozások szerint Emomali Rahmon elnök helyét szintén fia, Rusztam Emomali veheti át, aki jelenleg a főváros, Dušanbe polgármestere és a tádzsik felsőház elnöke.
A posztszovjet Közép-Ázsia alkotmányreform sorozatai rámutatnak a posztszovjet térség úgynevezett „autoriter rendszereinek” a kihívására. Az „alulról” vagy „kívülről” érkező politikai, szociális és társadalmi elégedetlenségből fakadó nyomásra, amelyek gyakran zavargásokba, esetleg forradalmakban végződnek, s amely lépésekre az adott ország vezetése a hatalom stabilitásának megőrzése érdekében kénytelen bizonyos politikai válaszokat is adni. Ezt a célt szolgálják a széleskörű szociális, gazdasági és emberi jogi intézkedések, amelyek ezen alkotmányreformokban kapnak helyett úgy, hogy megpróbálnak egy erős elnöki rendszert létrehozni (lásd Új Üzbegisztán vagy Új Kazahsztán 2030 programok).
Mindezen reformokból fakad a közép-ázsiai térség másik kihívása, a hatalomátadás problémája. Ez a leköszönés előtt álló vezetők esetén a folytonosság fenntartásának kérdéseként, az újonnan hatalomra került vezetők esetén pedig az önálló tekintély és legitimitás kivívásának problémájaként jelentkezhet. Az alkotmányos reformfolyamatok mellett geopolitikai szempontból is érdemes figyelemmel kísérni a régió történéseit. Ugyanis Közép-Ázsia újra felértékelődő szerepet mutat az energiaválsággal küzdő Európa, az Indiával egyre szorosabb gazdasági kapcsolatokat kialakító Oroszország és a Közép-Ázsiával szomszédos Kína számára is.
Az elemzést készítette: Veres Szabolcs