Kent E. Calder: Szuperkontinens: Az eurázsiai integráció logikája

Szerző: Klemensits Péter

Kent E. Calder professzor, a John Hopkins Egyetem Edwin O. Reischauer Kelet-Ázsia Tanulmányok Központjának igazgatója könyvében Eurázsia elmélyülő integrációját vizsgálja, amelyben Kína, valamint az Övezet és út kezdeményezés központi szerepet tölt be. Legfőbb gondolata, hogy a konnektivitás megerősítése révén Európa és Ázsia újrakapcsolódásával Amerika mellett egy új szuperkontinens fog születni, amelynek az európai-kínai partnerség lesz az alapja.

A könyv gondolatmenete

A mű azon a feltevésen alapszik, hogy a 20. század elejére a jövőbemutató infrastrukturális beruházásoknak köszönhetően Észak-Amerika legyőzte földrajzi korlátait, melynek következtében az Egyesült Államok globális hatalommá válása során létrejött a világ első szuperkontinense. Ebben a folyamatban két esemény számít mérföldkőnek, az egyik a transzkontinentális vasút megépülése 1869-ben, a másik pedig a Panama-csatorna megnyitása 1914-ben. A konnektivitás új pilléreinek megteremtése lehetővé tette Észak-Amerika gazdasági, stratégiai integrációját, továbbá az amerikai hatalom globális befolyásának elterjedését. Napjainkban Eurázsiában hasonló folyamatok játszódnak le, hiszen a hidegháborút követően a gazdasági növekedés központja Kelet-Ázsiába helyeződött át, a geopolitikai viszonyok átalakulása, Európa és Ázsia újrakapcsolódása pedig egy új szuperkontinens születését vetíti előre, amely az európai-kínai partnerségen alapszik.

Több évszázados megosztottságot követően a 21. század elején Eurázsia összekapcsolódása jelentős mértékben felgyorsult, amelynek egyik legfőbb eleme Kína felemelkedése és az általa meghirdetett Övezet és Út projekt megvalósítása. Emellett azonban a logisztikai és informatikai forradalom, Európa, Oroszország és Délkelet-Ázsia politikai, gazdasági átalakulása, India és Irán geoökonómiai törekvései szintén komoly szerepet játszanak a történetben.

A szerző célja, hogy bemutassa mindazt a politikai-gazdasági átalakulást, amely Eurázsia szerte zajlik és amely várhatóan egy új szuperkontinens létrejöttét fogja eredményezni. Elemzési módszerét tekintve döntően négy tényező részletes  vizsgálatára koncentrál: 1. földrajzi helyzet (a konnektivitás növelésének lehetőségei, természeti erőforrások); 2. meghatározó válságok (kritikus átalakulással járó periódusok, amelyek a politikai-gazdasági rendszert és intézményeit is érintik); 3. átmeneti időszakok (szélesebb időtartamot átfogó átmenetek, rendszerszintű átalakulása); 4. disztributív globalizmus (olyan kormányzati rendszerek, amelyek a szabályokon alapuló nemzetközi rendszerekkel pl. Bretton Woods szemben a résztvevők kölcsönös hasznát hangsúlyozzák a várható költségekkel szemben.

A könyv felépítése a fentiekben vázolt logikát követi, vagyis a szerző a művet alkotó 11 fejezet jelentős részét szenteli az általa kiemelten fontosnak tartott 4 tényező részletes elemzésének, ezen keresztül az Eurázsiában zajló regionális folyamatok áttekintésének, ugyanakkor a mű második felében kritikai észrevételeket is megfogalmaz, kifejti álláspontját az új világrenddel kapcsolatban és ajánlásokat fogalmaz meg az amerikai döntéshozók számára.

Átmeneti időszakok, a disztributív globalizmus és a meghatározó válságok

Az első fejezetben a könyv logikai felépítésének és a vizsgálati módszereknek az ismertetését követően a szerző elsőként az átmeneti időszakok bemutatására koncentrál. Kína esetében a Xi Jinping elnök hivatalba lépése utáni időszakot belpolitikai, diplomáciai és katonai értelemben is fontos átmeneti időszaknak tartja, miközben Eurázsia viszonylatában az elmúlt 3 évtized politikai, gazdasági változásait méltatja, amelynek meghatározó része a fokozódó európai-kínai együttműködés. Kína Oroszországgal és a régió más nagyhatalmaival történő partnersége pedig már egy globális átmeneti időszak eljövetelére utal. A politikai gazdaságtan elméletének segítségével a Kína által favorizált, saját megfogalmazása szerint disztributív globalizmust szembeállítja az Egyesült Államok által létrehozott nemzetközi rendszerekkel, kihangsúlyozva, annak pozitív, a résztvevőkre nézve „win-win” következményeit, melynek révén a BRI egy új nemzetközi együttműködési rendszer alapját képezheti.

A második rész az ősi Selyemút, vagyis az Európa és Ázsia közötti kereskedelem eredetével kezdődik, melynek során az évszázadokon átívelő távolsági kereskedelem politikai-gazdasági kihívásait elemezve a szerző egyfajta Selyemút szindrómáról beszél, vagyis a konnektivitás elősegítésének vágya máig ható gyökereket vert a politikai elit gondolkodásában. A 19. századtól kezdve Oroszország, Dél-Korea, Japán, és Törökország is komoly infrastruktúra fejlesztési terveket fogalmazott meg, ezek azonban nem érhetnek fel a kínai Övezet és Út kezdeményezéshez, habár többnyire kiegészítik azt. Konklúziója értelmében a BRI – ellentétben a történelmi Selyemúttal, ahol Kína egyáltalán nem számított domináns szereplőnek – alapvető mértékben formálhatja át Eurázsiát, immáron a kínai érdekeknek megfelelően, újraalakítva ezáltal a Washington centrikus világrendet is.

A következő egységben az író a meghatározó válságokra fókuszál, melyekről úgy tartja, hogy nagy mértékben felelősek Eurázsia újrakapcsolódásáért, valamint a megosztott nemzetállamok integrációjáért. A legfontosabb válsághelyzetnek a Teng Hsziao-ping által elindított 1978-as kínai reformintézkedéseket tartja, amely a szuperkontinens felé vezető folyamat kiindulópontjaként is értelmezhető. A Szovjetunió 1991-es összeomlása lehetőséget biztosított Kína számára a közép-ázsiai államokkal való szorosabb kapcsolatok kiépítésére, 2008-as globális pénzügyi válság, valamint a 2014-es ukrajnai krízis pedig már az orosz-kínai partnerséget is elmélyítette, melynek következtében Peking vitathatatlanul globális játékossá lépett elő. A válságok közös jellemzője, hogy a korábbi politikai akadályokat leküzdve, új felhajtóerővel szolgáltak a kontinens integrációjához.

Kína és az eurázsiai integráció

A 4. fejezetben a szerző Eurázsia természet- és politikaföldrajzi helyzetét vizsgálja, melynek során több fontos megállapítást tesz. 1. Kína geoökonómiai értelemben Eurázsia központi részén található, ami nagyban megkönnyíti a nyugati irányba való konnektivitás megerősítését. 2. Noha Oroszország és Kína alapvetően kontinentális hatalmak, jelentős tengeri ambíciókkal is rendelkeznek, ezt a BRI is bizonyítja. 3. Indiának csupán korlátozott a hozzáférése a szárazföldi kereskedelmi útvonalakhoz, ezzel szemben uralja az Indiai-óceánt. A földrajzi viszonyok mellett ugyanakkor az energiaszektorban, a távolsági kereskedelemben és a pénzügyek területén lezajlott forradalmi jellegű változások járultak hozzá az Európa és Ázsia közötti egymásrautaltság megerősödéséhez. Kína kőolaj és gáz importja révén Oroszország mellett a közép-ázsiai és az arab államokkal is érdekközösséget mutat, a logisztikai forradalom következtében pedig már az európai gazdaságokhoz is szorosabban kötődik. Az új pénzügyi intézmények, mint az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank várhatóan szintén hozzájárulnak az együttműködés kiszélesítéséhez.

A következő rész elsősorban arra keresi a magyarázatot, hogy Kína mely tényezőknek köszönhetően tekinthető az eurázsiai integráció motorjának és milyen belső és külső összetevőkre vezethető vissza a sikere. A szerző szerint az 1980-1990-es évek során a kínai növekedésnek még az export jelentette az alapját, a magánérdekek fokozatos előtérbe kerülésével összhangban, de a 2008-as pénzügyi válság és az arra adott kormányzati intézkedések már az infrastruktúra fejlesztésre helyezték a hangsúlyt. Xi Jinping idején a hadsereg, a kommunista párt és a nehézipari komplexum még jobban elkötelezte magát az infrastrukturális projektek mellett, miközben az ország gazdasági ereje, geopolitikai elhelyezkedése következtében a konnektivitás stratégiája már globális értelemben is látványos eredményekre vezetett.

Délkelet-Ázsia, Oroszország és az új Európa

A 6. fejezet Kína Délkelet-Ázsiához fűződő kapcsolatait és a térség jelentőségét vizsgálja az eurázsiai integráció szemszögéből nézve. A kínai gazdaság számára (befektetések, kereskedelem, nyersanyag utánpótlás,) Délkelet-Ázsia kiemelkedő jelentőséggel bír, éppen ezért az ASEAN államok központi szerepre tettek szert Peking új kontinentalista terveiben. Kína és a régió közötti konnektivitás erősítésének legfőbb projektje, a Szingapúr-Kunming vasútvonal, amely Szingapúr mellett, Mianmart, Thaiföldet, Kambodzsát, Laoszt és Vietnámot is érinti, Csunkingban pedig csatlakozik az Európába irányuló vasúthoz. A délkelet-ázsiai országokban élő kínai diaszpóra befektetései nagyban járultak hozzá a Kínában létrehozott speciális gazdasági zónák fejlődéséhez, a termelési láncok globális expanziójához. A gazdaság mellett, viszont a térség politikai értelemben is fontos közvetítő szerepet játszik Kína és a világ többi része között, ebben a tekintetben különösen Szingapúr érdemei kiemelkedőek. Az író megállapítása szerint, eltekintve az olyan konfliktusforrásoktól, mint a Dél-kínai-tenger, a térség várhatóan a jövőben is jelentős közvetítőszerepet fog betölteni a felemelkedő Kína és a nyugati világ között. Az ASEAN Európához fűződő kapcsolatainak megerősítése pedig egybevág a kínai érdekekkel, ezért Eurázsia jövőbeli prosperitásának biztosítása közös érdek.

A következő egység Oroszország és Kína viszonyát elemzi, bemutatva a két nagyhatalom kialakuló szövetségének hátterét, legfőbb jellemzőit, valamint a következményeket. Oroszország és Kína konfliktusokkal terhelt történelme ellenére a két ország gazdasági egymásrautaltsága látványos. Kína számára, amely néhány éven belül a világ legnagyobb energiafogyasztójává fog előlépni, 2016-17 során Oroszországból fedezte a kőolajimportja legnagyobb részét. Az 1950-es évekkel szemben a szövetségben mára Kínáé lett a vezető szerep, Oroszország nyersanyagexportja révén viszont nélkülözhetetlen partner az ázsiai ország számára. A konnektivitás fejlesztése az energiaexport miatt Moszkvának is prioritás, ezért a BRI-hez való csatlakozásnak nincs alternatívája. A szerző szerint a tartós kínai-orosz szövetség létrejötte alapvetően 4 tényezőre vezethető vissza. 1. Oroszország eltávolodása a Nyugattól, amit a NATO bővítése és az ukrán válság felerősített; 2. Az energiát és a gyártási szektort tekintve a két gazdaság kiegészítőjellege dominál; 3. A stratégiai tervek egybevágnak abban a tekintetben, hogy fő céljuk az USA unipoláris hegemóniájának aláásása; 4. A bilaterális kapcsolatokban Kína dominanciája meghatározó, különösen az ukrán válság után.

A következményeket illetően az író úgy látja, hogy Eurázsia szuperkontinensé válásához a két nagyhatalom szövetsége nagy mértékben járul hozzá, hiszen megkönnyíti Kína számára az európai piacra való bejutást, ezzel együtt növeli Tajvan biztonsági kockázatait és a páriaállamokat (pl. Észak-Korea) is fokozott kihívás elé fogja állítani.

A 8. fejezet Európa és Kína kapcsolatainak átalakulását elemzi a hidegháborút követően. Az elmúlt két évtized során a szállítás, a pénzügyek és az ipar területén végbement fejlődésnek köszönhetően, a történelmi alapokra is építve, Kína és Európa kapcsolata megerősödött. Új kereskedelmi utak jöttek létre, csökkentve a költségeket, egyúttal növelve Kína és Európa között az egymásrautaltságot. Politikai értelemben, az Oroszországtól való európai félelem, valamint Donald Trump protekcionista politikája szintén a Kínával való szorosabb együttműködést mozdítja elő. Az Európai Unió Kínához fűződő kapcsolatait alapvetően befolyásolja a régió megosztottsága, valamint az Unió egyhangú döntéshozatali mechanizmusa, amely a tapasztalatok alapján a közép-kelet-európai országok érdekeinek megfelelően elősegítheti a Pekinggel való harmonikus együttműködést. A gazdag nyugati országok számára ugyanakkor elsősorban az acélipar és a high-tech szektorokban Kína egyre komolyabb riválisként jelenik meg, ezért a szorosabb partnerségnek megvannak a korlátjai.

A szerző kiemeli a közép-kelet-európai országok és a 16+1-es együttműködés jelentőségét, mint amelyek fontos szerepet játszanak a kínai infrastrukturális tervek megvalósításában, ezzel Eurázsia újrakapcsolódásának előmozdításában. Hangsúlyozza viszont, hogy a kínai kapcsolat nem csupán a Visegrádi országok, de az azt integráló német gazdaság számára is páratlan lehetőséget kínál, hiszen a kínai piac és az Európába áramló tőke révén a két régió kiegészítőjellege beazonosítható. Konklúziója értelmében, Kína és Európa újrakapcsolódása egy új átmeneti időszak eljövetelét jelzi, melynek során a globális politikai-gazdasági rendszer történelmi jelentőségű átalakulása várható.

A jövő kihívásai és az új világrend dilemmája

Az Európa és Ázsia között kialakult szinergia azt jelzi, hogy az új szuperkontinenst létrehozó globális átalakulás bekövetkeztére nagy valószínűséggel lehet számítani. Ugyanakkor a folyamatot számos tényező befolyásolhatja, melyek ismertetésével a szerző külön fejezetben foglalkozik. Két kategóriába sorolja ezeket: 1. Megjósolható tényezők, melyek egy független Eurázsia békés kialakulását akadályozhatják; 2. Bizonytalansági tényezők, melyek jelentős mértékben megnehezítik a jövő prognosztizálását, hiszen számos alternatív forgatókönyv figyelembevételét feltételezik. A megjósolható tényezők közé tartozik a demográfiai átalakulás (az ázsiai társadalmak elöregedése), a globalizáció előrehaladása, a valós és látens etnikai-vallási konfliktusok, a tömegpusztító fegyverek elterjedése, vagy a természeti forrásokért folyó küzdelem. A bizonytalansági faktorok között kell első helyen említeni Kína jövőjét, egyfelől tekintettel a politikai rendszer stabilitására, mivel hiányzik a politikai pluralizmus által biztosított „biztonsági szelep”, másrészről a várható pénzügyi és kereskedelmi liberalizáció következményeire. Emellett az Ázsián belüli kapcsolatok (indiai-kínai viszony), az USA és Kína rivalizálásának alakulása, a nyugati populizmus terjedése, valamint Amerika konstruktív globális vezető szerepének megkérdőjeleződése szintén a bizonytalansági tényezők közé sorolandók.

A 10. fejezet az új világrend kialakulásával, annak jellegzetességeivel és várható következményeivel foglalkozik. Amint azt az író megállapítja, az 1945 után létrejött nemzetközi rendszer és annak intézményei máig az USA érdekeit szolgálják, viszont a világ hatalmas átalakuláson ment keresztül az elmúlt évtizedekben, ennek ellenére az alapstruktúra keveset változott. A 2008-as pénzügyi válságot követően egyre nagyobb lett a nyomás a nemzetközi kapcsolatok új paradigmájának megteremtése érdekében, melyhez a globalizáció válsága és a transzkontinentális infrastruktúra fejlesztésének kívánalma is hozzájárult. Véleménye szerint a Kína által létrehozott disztributív globalizmus paradigmája, amely a BRI-in alapszik, egy olyan egymásrautaltsági rendszer, amely az infrastrukturális beruházásokra és a személyes kapcsolatokra épül, de közvetlenül nem mond ellent a Bretton Woods-i architektúrának. A Peking vezette disztributív globalizmus – ami hosszabb távon a kínai dominanciát valósítja meg – az egyes országok belpolitikai viszonyai tekintetében kevésbé tolakodó, a szabályok helyett inkább a megosztható és az együttműködést szolgáló gazdasági ösztönzőkre támaszkodik. A regionális hatalmi központok laza kapcsolódásával így végül létre jöhet egy olyan decentralizált nemzetközi struktúra, amely az amerikai hatalom globális visszaszorulásával párhuzamosan Eurázsia érdekeit szolgálja a jövőben.

Politikai javaslatok

A mű végén a szerző miután összefoglalta lényegi mondanivalóját, ajánlásokat fogalmaz meg az amerikai politikai vezetők számára. Az eurázsiai szuperkontinens kialakulását pozitív fejleménynek tartja, viszont úgy gondolja, hogy Washingtonnak alkalmazkodnia kell a világban zajló átalakuláshoz, ennek érdekében pedig proaktív fellépésre van szükség. A szomszéd országokkal (Kanada, Mexikó) és a szövetségesekkel (EU, Japán, Dél-Korea) a szorosabb politikai, gazdasági együttműködés mellett foglal állást, miközben egy kettős stratégia követését tanácsolja: az USA-nak költséghatékony módon kell megerősítenie pozícióit a kontinensen, egyúttal kihasználni geopolitikai adottságait a tengeri régiókban. A kereskedelmi, valamint a katonai kapcsolatok kiterjesztése ebben a vonatkozásban prioritást élvez. Mivel Eurázsiában India az egyetlen ország, amely Kínával szemben ellensúlyt képezhet, ezért az Egyesült Államoknak kiemelt figyelmet kell fordítania a bilaterális kapcsolatok alakulására és Indiára mindvégig szövetségesként kell tekintenie. A multilaterális energetikai, pénzügyi együttműködés megerősítése mellett az USA-nak a BRI-re is méltó választ kell adnia, aminek a lényege, hogy Washington kínáljon fel valódi alternatívát a disztributív globalizmussal szemben, vagyis intézményi reformok, pénzügyi támogatások, kölcsönös érdekeket szolgáló projektek kezdeményezésével törekedjen Eurázsia országainak megnyerésére. Összességében persze az eurázsiai szuperkontinenshez vezető folyamatot nem csupán Amerika, hanem az egész világ válaszlépései befolyásolják.

Felhasznált irodalom

Kent E. Calder: Super Continent: The Logic of Eurasian Integration. Stanford University Press, Stanford, California, 2019. 325 p.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: