2023. június 14-én, az 1945 és 1950 közötti holland dekolonizációt vizsgáló független, tavaly megjelent kutatási jelentés vitája során a holland törvényhozásban Mark Rutte holland miniszterelnök nyilatkozatot tett, amelyben „teljes mértékben és fenntartás nélkül” elismerte az Indonéz Köztársaság függetlenségének 1945. augusztus 17-i kikiáltását. Ez az elismerés a korábbi, a kétoldalú államközi relációkban komoly előrelépésnek számító gesztusok folytatásának tekinthető, amikor Bernard Bot akkori holland külügyminiszter 2005-ben személyesen vett részt Indonézia függetlensége kikiáltásának 60. évfordulós ünnepségén; illetve amikor 2020 márciusában Vilmos Sándor király a gyarmatosításkori, majd tavaly februárban Rutte kormányfő a holland hadsereg által a függetlenségi (és polgár-) háború alatt, 1945-1949-ben elkövetett szisztematikus erőszakért kért formálisan bocsánatot.
A miniszterelnök parlamenti felszólalásában 78 év után „történelmi tényként” fogadta el a születésnapot, ám a királyság továbbra is ragaszkodik a (nemzetközi és köz-) jogi álláspontjához, miszerint Indonézia függetlenségének azon a napon történt egyoldalú kikiáltása nem rendelkezik jogerővel. Hollandia (és az ENSZ) szerint Indonézia az állami szuverenitásra az 1949. december 27-én a Hágában tartott kerekasztalkonferencián történt szuverenitásátruházás révén tett szert. De jure a konferencia vetett véget a szórványos, de véres fegyveres összecsapásokkal, belső indonéz politikai és közösségi zavargásokkal, valamint diplomáciai intervenciókkal kísért négyéves fegyveres és politikai küzdelmeknek. A háború során Amszterdam a növekvő nemzetközi nyomásgyakorlás ellenében katonai erővel és helyi szinten államalakulatok szervezésével célozta visszaállítani ellenőrzését Holland Kelet-India felett az általa a japán fasizmus kreálmányának tartott indonéz köztársasági erőkkel szemben. Az indonéz függetlenség- és köztársaságipárti erők számára a küzdelem a már kikiáltott indonéz egység és függetlenség megvédéséért folyt az újragyarmatosító erőfeszítésekkel szemben. A háború megnyerésével utóbbi felfogásban a délkelet-ázsiai ország a második világháború győzteseit (a konfliktusban a Hollandia mellett szintén érdekelt Egyesült Királyságot és az Amerikai Egyesült Államokat) győzte le.
A miniszterelnöki nyilatkozat megfogalmazásában és tartalmában kevésbé tűnik elütni a holland kormányok korábbi megnyilatkozásaitól, ám elhangzásának körülményei (a holland erők által az indonézekkel szemben tudatosan elkövetett emberi jogsértésekre tényszerűen rávilágító, öt éven át készült közös holland–indonéz kutatási jelentés parlamenti vitája) számos értelmezési lehetőségnek nyit teret. Ezek közé sorolható az 1945-1949 közötti holland katonai akciók invázióvá történő átminősítése; a Holland Kelet-India elnevezés törlése a történelemkönyvekből 1945 után; a holland állam, katonák és rendőrök büntetőjogi felelősségének felvetése az Atlanti Okirat (1941) és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948) alapján; az indonéz államnak a holland állammal szemben pénzügyi jóvátételi igényének implicit jogi megalapozása a háborús károkozásért; a Hollandia által az új indonéz államra átruházott államadósság visszafizetésének igénye; továbbá maga Indonézia területi egysége és alkotmányos berendezkedése legitimitásának relativizálása1.
Az esetlegesen utólag emberiesség elleni bűncselekményeknek minősíthető holland akciók miatti felelősségre vonás és az állami jóvátételfizetési kötelezettség kérdésében az indonéz interpretációs opciók körét mindazonáltal beszűkíti, hogy az új holland álláspont logikai szempontból kevésbé megalapozottnak tekinthető, hiszen külön időpontokra helyezi az indonéz függetlenség és az indonéz szuverenitás keletkezését (előbbit tehát 1945-re, utóbbit 1949-re), ami ellehetetleníti a pontos jogi felelősség és a jogkövetkezmények megállapítását. Egyértelmű jogi következmények nélkül pedig Rutte kijelentése egyelőre nem nyerhet jelentőséget a politikai szimbolikán túl. Ennek felismerésére utalhat a kijelentés jakartai fogadtatása is.
Az indonéz elnök, Joko Widodo üdvözölte a nyilatkozatot, hozzátéve, hogy „a [bejelentés] jó, de majd később reagálunk rá. Először a külügyminisztertől kérem az észrevételeket, mivel a nyilatkozatnak messzemenő hatása van”. Az elnök döntése, hogy spontán reakció helyett konzultál Retno Marsudi tárcavezetővel, rámutat, hogy a holland álláspontváltozás politikai és morális vetületein túli hatásainak átfogó és kimerítő értelmezhetősége nem egyértelmű. Mindenesetre a körültekintő megközelítés Jakarta részéről a gesztus értékelését és a párbeszédre való hajlandóságot jelzi a kétoldalú kapcsolatok erősítése érdekében. Rutte a maga részéről nyitottnak mutatkozott a konzultációra az indonéz vezetővel, hogy kölcsönös egyetértésre jussanak az ügyben.
A mindkét fél részéről közmegelégedés övezte egyetértés létrehozását a kérdésben, jóllehet hátráltatja az alapvető attitűdbeli különbség a két fél között a fogalmak és narratívák tekintetében. Hollandia jellemzően alapvetően a dekolonizációs paradigmát használja Indonézia függetlenségét elismerő nyilatkozataiban és gesztusaiban, miközben Indonézia (ön)értelmezésében és elvárásaiban az antikolonializmus paradigmája a domináns és a legitim. A dekolonizáció paradigmája egy ország függetlenségének a gyarmatosító hatalom akaratmechanizmusain keresztül történő folyamatára, míg az antikolonializmus paradigmája egy ország függetlenségének a saját küzdelmén keresztül történő elérésének a folyamatára utal. A dekolonizációs diskurzusban a függetlenséget az ajándék egy formájának tekintik a gyarmatosító államtól, míg az antikolonializmus narratívájában az eléréséért folytatott aktív és eredményes küzdelemnek. A konszenzus elérése az indonéz függetlenség és szuverenitás megszületéséről következésképpen legalább az egyik fél politikai tudatosságának legalábbis alapvető újraorientálását követelné meg.
A közös orientációt elősegítheti azon négy tényező beismerése, amelyek a kormányfői nyilatkozatot motiváló kutatást és az indonéz hivatalos és nyilvános reakciókat is megalapozták, illetve keretezték. Az első az integritás és a nemzetként való önbecsülés kérdése; a második annak a bizonyítási igénye, hogy agressziót és háborús bűnöket bárki elkövethet, a felelősség pedig nem évül el (legyen szó akár köztiszteletben álló veteránokról); a harmadik a belpolitikai megfontolások Hollandián és Indonézián belül; a negyedik pedig a hollandok vágya, hogy megszabaduljanak a történelem terhétől az Indonéziával fenntartott, stratégiai szempontból tendenciózusan felértékelődő kapcsolataikban, valamint az indonéz politikusok vágya, hogy nyilvános kommunikációjukban megtarthassák Hollandiát a délkelet-ázsiai ország tartós strukturális problémáit okozó (egyik) bűnbakként.
A gyorselemzést készítette: Szakáli Máté