Az ENSZ COP 26 klímakonferenciájának eredményei Indonézia perspektívájából

2021. október 31. és november 13. között a skóciai Glasgow adott otthont az ENSZ 26. klímakonferenciájának (COP 26), amelyen eredetileg több mint 200 ország állam és kormányfőjének részvételével számoltak. A nyugati kritikák nem mulasztották el kiemelni, hogy Xi Jinping kínai és Vlagyimir Putyin orosz elnökök személyesen nem vettek részt az eseményen. A Covid-19 járvány miatt egy évvel elhalasztott konferencia volt az első a 2015-ös párizsi klímacsúcs óta, ahol az egyes országok a klímaváltozás elleni küzdelemben további fontos kötelezettségvállalásokat tettek. A kéthetes tanácskozás eredményeként elfogadott kompromisszumos paktum ugyan sok tekintetben előrelépésnek minősül a korábbiakhoz képest, viszont a szén és a fosszilis energiahordozók felhasználásának korlátozása területén valójában a vártnál kevesebbet ért el, ami alapvetően a fejlett és a fejlődő országok közötti mély ellentéteknek tudható be. Indonézia részvétele, majd az erdőirtások visszaszorításával kapcsolatos ellentmondásos kötelezettségvállalása éppen erre a problémára világít rá, ezért a legfontosabb eredmények összegzését követően érdemes közelebbről is megvizsgálni a délkelet-ázsiai ország Glasgow-i szereplését.

A tárgyalások során a felek abból indultak ki, hogy – a párizsi egyezménynek megfelelően – az átlagos hőmérséklet emelkedést az évi 2 °C alatt kell tartani és ha mód van rá, megállítani 1,5 °C-on. A klímamegállapodást végül 197 résztvevő ország támogatta, melynek egyik meghatározó pontja, hogy a szénfelhasználást az energiatermelésben szakaszosan csökkenteni kell. Eredetileg a szövegezésben a megszüntetés szerepelt volna, de India ezt nem fogadta el, hiszen az olcsó hazai szén az indiai gazdaság legfőbb energia forrása. (India a karbonsemlegességet csupán 2070-re ígérte). A világ legfőbb szén exportőrei közé tartozik még Kína és Indonézia is, így a kompromisszumhoz nekik is elemi érdekük fűződött. Mindenképpen eredmény, hogy az USA és Kína megállapodott arról, hogy a károsanyagkibocsátás csökkentése érdekében jelentős közös erőfeszítéseket kívánnak tenni. 105 ország pedig aláírta az erdőirtások visszaszorításáról szóló egyezményt, amelynek a lényege, hogy 2030-ig meg kell állítani, sőt visszafordítani az ipari méretű erdőirtást és a talajeróziót. Megemlíthető még, hogy 24 fejlett ország és a legfőbb autógyártók megegyeztek, hogy törekedni fognak arra, hogy 2040-re az új személygépkocsik és kisteherautók összes értékesített darabja globálisan, a vezető piacokon pedig legkésőbb 2035-re nulla károsanyag-kibocsátású legyen.

Ami Indonézia politikáját illeti, Joko Widodo „Jokowi” elnök beszédében megerősítette hazája töretlen elkötelezettségét a klímaváltozás elleni küzdelemben, melynek területén jelentős eredményekről is beszámolt. Az erdőirtások csökkentése mellett 2024-ig Indonézia 600.000 hektár mangroveerdő rehabilitálására törekszik, miközben az erdészet 2030-ra karbonsemlegessé válhat. Az elnök az elsődleges erdők kivágására vonatkozó moratóriumot is kiterjesztette, az éghajlatváltozás finanszírozásának pedig egyik hatékony eszköze a „zöld sukuk” iszlám kötvények kibocsátása.

Az indonéz politikai vezetők határozottsága ellenére viszont tény, hogy az ország a világ egyik legnagyobb szén exportálója, ami 2021 első félévében 38 milliárd dolláros bevételt eredményezett. Ebben a helyzetben a szénfelhasználás megszüntetése érzékeny veszteséget jelentett volna Jakartának, így az indiai álláspontot teljes mértékben támogatandónak tartotta. De mégsem emiatt került rivaldafénybe Indonézia Glasgow-ban, hanem az erdőirtások visszaszorításával kapcsolatos ellentmondásos kötelezettségvállalása miatt. (Ne feledjük, Indonézia a világon a harmadik legnagyobb egybefüggő esőerdő területtel rendelkezik a világon). Alighogy az indonéz delegáció aláírta a deforesztáció 2030-as határidővel való megállítását, Siti Nurbaya Bakar környezetvédelemért és erdészetért felelős miniszter a twitteren azt üzente, hogy “Indonéziát arra kényszeríteni, hogy 2030-ra [elérje] a nulla erdőirtást, egyértelműen helytelen és igazságtalan” hiszen erre hivatkozva az ország megindult fejlődését nem lehet meggátolni. Mahendra Siregar külügyminiszter-helyettes pedig azt emelte ki, hogy a megállapodást nem lehet szó szerint értelmezni, hiszen nem arról van szó, hogy 2030-ra az erdőirtásoknak véget kell vetni, csupán a fenntartható erdészeti gazdálkodásra kell áttérni. Nem meglepő, hogy a környezetvédő szervezetek rögtön komoly kritikával illették Indonéziát, mondván, hogy mivel a világ legnagyobb pálmaolajimportőre, az újabb ültetvények telepítése érdekében nem hajlandó lemondani az erdőirtásról. (2020-ban Indonézia 18,4 milliárd dollár értékben exportált pálmaolajat). A gazdasági fejlődés és a környezet megóvása közötti érdekek ütközése Indonézia esetében is komoly probléma, a minisztert inkább csak azért lehet hibáztatni, hogy nyíltan kimondta azt, amivel csendben mások is tisztában voltak.

A fentiekhez még ha azt is hozzátesszük, hogy a klímakonferencián elfogadott megállapodások nem bírnak kötelező jelleggel és bizonyos fogalmak konkrét definiálása sem történt meg, akkor az egész folyamat eredményessége megkérdőjeleződik.

Indonézia kényes helyzete egyúttal a fejlett és a fejlődő országok közötti nézeteltérésre is rávilágít, amelynek a lényege, hogy a fejlődő országok szeretnék elérni, hogy a klímavédelemből származó veszteséget a fejlett államok térítsék meg. 2010-ben Indonézia a deforesztáció visszaszorításáról és a pénzügyi kompenzációról megállapodott Norvégiával, de az eredmények ellenére, mivel az északi ország mégsem fizetett, az indonéz kormány 2021 szeptemberében felmondta az egyezményt. Valójában ez egy jellemző epizód a fejlett és a fejlődő államok vitájában. Érdemes hozzátenni azt is, hogy a Nyugat-Európában a megújuló energiaforrások felgyorsított elterjesztése az energiaellátási stabilitást biztosító energiahordozók kárára történt, és ez kitette a térséget az időjárási bizonytalanságoknak és az azokra egyre hektikusabban reagáló piaci áraknak. Ez is elgondolkodtató lehet a fejlődő országok számára.   

Összességében megállapíthatjuk, hogy az indonéz delegáció kétértelmű megnyilvánulásai egyértelműen bizonyítják, hogy a fejlődő országokban a gazdasági fejlődés és a környezet megóvása között komoly érdekellentét húzódik meg, az ország vezetői pedig legjobb esetben megpróbálnak középen egyensúlyozni, a komplex politikai, gazdasági és társadalmi elvárások kereszttüzében. Még ennél is világosabb, hogy a fejlett és a fejlődő államok is eltérően gondolkodnak a klímaváltozás elleni fellépésről, konkrétan a költségek viselését illetően, ami a globális délnek a fejlődéshez való jogát is a viták kereszttüzébe helyezi. A két fél közötti ideiglenes kompromisszumokra ugyan megvan az esély – erre jó példa a 2010-es norvég-indonéz megállapodás – de hosszú távon a megegyezés lehetősége elég csekély, miközben a klímavédelmi intézkedések meghozatala egyre sürgetőbb, hiszen Indonéziához hasonlóan egyre több állam szenved az éghajlatváltozás negatív következményeitől.

Szerző: Klemensits Péter

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: